Scopophobia – Hogy mi?
Félsz a fotózástól? Nem veled van a baj – lehet, hogy a figyelem túl sok.
Nem lepne meg, ha még nem hallottál volna a „scopophobiáról„. Hiába foglalkozom évtizedek óta fotózással, és „pszi” dolgokkal, én is csak a napokban találkoztam ezzel a jelenséggel először. Mármint a nevével, mert amit jelent az mióta az eszemet tudom meg van nekem is:).
Vannak, akik örömmel állnak kamera elé – és vannak, akik már a gondolattól is kényelmetlenül érzik magukat. Na ez utóbbi vagyok én is. Mint kiderült, az ilyen érzések mögött nem csupán a szégyenlősség állhat, hanem egy mélyebb, kevésbé ismert jelenség: a scopophobia.
A scopophobia (magyarul: megfigyeléstől való félelem) azt jelenti, hogy valaki szorong attól, ha mások nézik, figyelik vagy értékelik őt. Nem egyszerű zavarba jövésről van szó – sokkal inkább egy olyan belső feszültségről, amely testi tünetekkel is járhat: remegés, izzadás, szapora szívverés, vagy épp lefagyás.
Persze azért igyekszem óvatosan bánni a mostanában olyan divatos öndiagnosztizálással, de érdekességnek szerintem megteszi, hogy már ennek is adtak nevet. (Mondjuk a görögök tettek róla, hogy mindent könnyedén fel lehessen címkézni, végülis csak a „phobia” elé kell tenni bármit. Pl.: Sesquipedalophobia aka. hippopotomonstrosesquippedaliophobia – Félelem a hosszú szavaktól – képzeld el, ha valakinek ilyenje van… sose derül ki;).
📸 Mi köze a fotózáshoz?
Nyilván nem nehéz kitalálni. Nemcsak arról van szó, hogy valaki „nem szereti magát a képeken”, hanem arról is, hogy a fotózásban benne van a megítélés lehetősége. Sokaknak épp ezért ijesztő. Nemcsak technikai kérdés, hanem érzelmi kiszolgáltatottság is. Mi van, ha nem tetszem magamnak? Ha másnak sem? Ha látszom? Ha az a kevés önbizalmam is összetörik majd attól amit látok? Amilyennek mások látnak? Tényleg így nézek ki?
Pixelekbe írt ítélet. De a saját belső félelmeink tükrén át.
Sok ember, aki nem szereti magát „fotóztatni”, tehát valójában nem a kamerától fél, hanem attól, hogy megfigyelik, értékelik, esetleg elutasítják. Egy fotózás során pedig pont ezek a félelmek menthetetlenól triggerelődnek:
- ránk irányul a figyelem,
- „teljesíteni kell” (szépnek, nyitottnak, fotogénnek lenni),
- és a végeredmény látható és maradandó.
A fotózás ezért sokaknak nem semleges helyzet, hanem stresszforrás
Gyakran hallani:
- „Nehéz önmagamat adni.”
- „Nem tudok mit kezdeni magammal a képeken.”
- „Zavarban vagyok, ha néznek.”
- „Már előre szorongok, mi lesz, ha nem tetszik majd a kép.”
De fontos tudnod, hogy még azok is, akik „jól mutatnak” a képeken, küzdhetnek belül ezekkel.
Jó hír, hogy ezekre van megoldás, és lehet rajtuk dolgozni, együtt is.
Az, hogy magadat add nem lehet elvárás. Ehhez a fotósnak hozzá kell téged segíteni, ez az ő feladata is.
Ahogyan az is, hogy „tudj mit kezdeni magaddal” – erre vannak a promptok, a kis javaslatok, és tárgyak, amikkel „elfoglalhatod” magad.
A „zavarban levés” teljesen természetes, ezért szánunk rá annyi időt, amennyi alatt fel tudsz oldódni, és alkalmazunk olyan technikákat, amik ebben segítségedre lehetnek.
Ha pedig nem tetszik egy kép? Megbeszéljük miért nem tetszik, és ha úgy döntesz azonnal kitöröljük! A digitális technika varázsa… a kontroll pedig a te kezedben van.
Oké, de
Hogy lehet csökkenteni?
Ha fotósként kérdezel:
- Előzetes kommunikáció: segít, ha pontosan tudod, mi fog történni.
- Kis lépések: nem kell azonnal stúdióban pózolni – lehet kezdeni egy laza sétafotózással, vagy egy számodra kedves tevékenység közben, valahol ahol elemedben vagy.
- Kamerával való ismerkedés: lehetőséget arra, hogy megnézhesd, hogyan dolgozom, milyen képek készülnek a fotózás közben
- Nem várok el pózokat és teljesítményt: nincs erőltetett mosoly vagy viselkedés
Ha érintettként kérdezel:
- Felkészülés
- Zene
- Gyakorlás
- Biztonságos, elfogadó környezet
- Kontroll-érzés
- Türelem
- Gyakorlás, akár egyedül is
- Beszélgetés
- Bármi, ami ellazít
- CBT
- Játék
Erről egyébként készülök egy külön blogbejegyzéssel, mert érdemes végigvenni a lehetőségeket. Ha elkészül, itt megtalálod!
Elbújni vagy nem elbújni?
Kissé maladaptív megküzdési stratégia, de én 14 évesen azért is vettem először a kezembe fényképezőgépet, mert a kamera mögé bújva biztonságban éreztem magam. Ott biztos senki sem nézett engem, nem kellett szerepelnem.
Azóta azért volt időm eljutni odáig, hogy már képes vagyok elviselni ha lefényképeznek és őszintén jó érzéssel visszanézni a képeket. Persze csak akkor ha bizonyos feltételek teljesülnek.(lásd fentebb)
Nagy kár lenne kimaradni a saját kézzel fogható emlékeinkből a félelmeink miatt.
Ugyan a scopophobia érzése nem múlik el egyik napról a másikra – de lehet vele együtt élni, és csökkenteni az életünkre gyakorolt hatását.
Most mondhatnám divatos marketingfogásként, hogy:
„Néha elég csak annyi: valaki türelmesen, szelíden jelen van veled, amikor megmutatod magad. Ezért dolgozom úgy, hogy ne kelljen megfelelni, ne kelljen bátornak lenni, ne kelljen elrejteni vagy bizonyítani.”
De ez elég cheesy. Úgyhogy én inkább egy másik bejegyzésben írok arról, hogy milyen út volt ez számomra, és mi vált be.
De ettől függetlenül persze nagyon szívesen rendelkezésedre állok, ha tudok segíteni;).
Összefoglalva: nem mindenki scopophobiás diagnosztikai értelemben, de a fotózástól való félelem, a megfigyeltség miatti szorongás szinte minden ember életében jelen van valamilyen formában.
Nem vagy furcsa, ha szorongsz a fotózástól. Sokan érzik így, de ez az érzés enyhíthető! Nemsoká’ elkészül ennek a bejegyzésnek a következő része, addig pedig, ha kérdésed lenne: hello@spektrumstudio.hu
Hogyan fotózzunk Múzeumban? I. rész
Gondolkoztál már rajta, hogyan fotózzunk Múzeumban? Legutóbb a Szépművészeti Múzeum álland
